Hogyan lehet megszólítani azokat a férfiakat, akik egy mentális egészségről szóló meghívóra azt mondják: „ez nem nekem való”? A TraumaAmbulancia Egyesület Men’s Project eseménysorozata olyan hétköznapi helyzetekből indul ki, mint a munkahelyi teljesítménykényszer vagy az apasággal járó bizonytalanság. A november 21-i rendezvény előtt Sárközi Alexandrával, az egyesület alapító tagjával és önkéntes kommunikációs vezetőjével beszélgettünk arról, milyen férfiképet közvetítenek a reklámok, és mitől hiteles egy munkahely üzenete a mentális jóllétről, amikor valaki jelzi, hogy túl sok a teher.

Szerző: Szigeti Péter

Mi volt az a konkrét tapasztalat vagy visszajelzés, amelyből világossá vált, hogy szükség van a Men’s Projectre? Miben maradnak magukra a férfiak, amire a meglévő egészségügyi vagy önismereti kommunikáció nem ad megfelelő választ?

A TraumaAmbulancia Egyesület korábbi rendezvényein már feltűnt nekünk, hogy a résztvevők túlnyomó többsége nő. Amikor elindítottuk a reziliencia workshopjainkat, ugyanezt tapasztaltuk, pedig nehezen hihető, hogy a férfiakat kevésbé érintenék a lelki nehézségek, a stressz, a párkapcsolati problémák vagy éppen a munkahelyi terhek. Felmerült bennünk a kérdés, hogy miért nem jutunk el hozzájuk, és miért nem vesznek szívesen részt az ilyen jellegű programokon. Banga Gábor, akkori egyetlen férfi önkéntesünk vetette fel először, hogy érdemes lenne kifejezetten a férfiakat érintő kérdésekkel is foglalkoznunk. Így indítottuk útjára 2024-ben a Men’s Projectet, amelynek első eseménye egy kerekasztal-beszélgetés volt. Akkor még nem tudtuk, hová fejlődhet ez a kezdeményezés, de abban biztosak voltunk, hogy van egy terület, amely sokkal nagyobb figyelmet érdemel.

Még ugyanabban az évben kérdőíves felmérést is végeztünk, amelynek eredményei megerősítették a korábbi tapasztalatainkat. Ötször annyi nő töltötte ki a kérdőívet, mint férfi. A férfi válaszadók 57 százaléka egyedül próbál megküzdeni a nehézségeivel, és minden negyedik férfi el sem tudta képzelni, hogy szakemberhez forduljon. Úgy gondolom, itt van a probléma egyik gyökere. A férfiakkal szemben ma is nagyon erős az az elvárás, hogy legyenek határozottak, sikeresek, terhelhetők, oldják meg a problémáikat, és lehetőleg ne mutassák ki a bizonytalanságaikat. Ezek az elvárások sokszor már gyerekkorban kialakulnak, és később természetesnek vesszük őket. Ráadásul nemcsak a férfiak támasztják ezeket egymással szemben, hanem mi, nők is gyakran hozzájárulunk a fenntartásukhoz.

A férfiak mentális egészségéről szóló kommunikáció sokszor ott kezdődik, hogy merjenek beszélni a problémáikról, és kérjenek segítséget. Ez természetesen fontos, de önmagában kevés. Először azt kellene megértenünk, hogy miért olyan nehéz számukra mindez, és milyen társadalmi, családi vagy munkahelyi elvárások állnak a háttérben. A Men’s Projecttel nem egyszerűen a segítségkérés fontosságára szeretnénk felhívni a figyelmet. Beszélgetéseket kezdeményezünk azokról a szerepekről, elvárásokról és sokszor kimondatlan nehézségekről, amelyek a férfiak mindennapjait meghatározzák. És ezekbe a beszélgetésekbe a nőket is szeretnénk bevonni, hiszen a férfiakról alkotott képünket és az egymással szembeni elvárásainkat közösen alakítjuk.

Hogyan lehet elérni azt a férfit, aki már egy mentális egészségről szóló esemény meghívójára is azt mondja: „ez nem nekem való”? Milyen üzenetekkel és csatornákon próbálkoztatok, és mi nem működött?

Talán éppen azzal, ha nem azzal kezdjük, hogy a mentális egészségéről szeretnénk beszélgetni vele. Sokkal fontosabb, hogy felismerje: amiről beszélünk, az őt is érinti, az ő életében is jelen van. És hogy érezze, nincs egyedül a nehézségeivel, a kérdéseivel vagy éppen a bizonytalanságaival. Egy munkahelyi konfliktus, egy párkapcsolati nehézség, az apasággal járó bizonytalanság vagy a folyamatos teljesítménykényszer sokkal ismerősebb helyzet lehet számára, mint az, hogy „foglalkozzon a lelki egészségével”…pedig gyakran ugyanarról beszélünk, csak más megközelítésből. Az egyik legfontosabb feladatunknak tartom, hogy a férfiak magukra ismerjenek ezekben a helyzetekben, és rájöjjenek, hogy amit eddig kizárólag a saját problémájuknak gondoltak, azzal nagyon sokan mások is küzdenek. Már ez a felismerés is segíthet abban, hogy könnyebben beszéljenek róla, vagy akár segítséget kérjenek.

A Men’s Projectben ezért tudatosan törekszünk arra, hogy ne kizárólag pszichológiai fogalmakon keresztül közelítsünk a témákhoz. Olyan kérdéseket teszünk fel, amelyek a hétköznapokból ismerősek, és olyan embereket hívunk meg, akiknek a tapasztalataihoz könnyebb kapcsolódni. Fontosnak tartjuk azt is, hogy ne csak szakemberek beszéljenek a férfiakról, hanem maguk a férfiak is elmondják, hogyan élik meg ezeket a helyzeteket. A kommunikációnkban a közösségi média mellett szakmai és vállalati kapcsolatokra, médiamegjelenésekre és személyes ajánlásokra is építünk. Kommunikációs szakemberként különösen nagy kihívásnak tartom, hogy ne csak azokhoz jussunk el, akik egyébként is nyitottak az önismereti témákra. Önmagában biztosan kevés az a felszólítás, hogy a férfiak végre beszéljenek az érzéseikről. Attól, hogy ezt sokszor elmondjuk, még nem feltétlenül lesz könnyebb megtenniük. Először azt kell elérnünk, hogy megszólítva érezzék magukat, felismerjék a saját érintettségüket, és megtapasztalják, hogy ezekről a kérdésekről lehet ítélkezés és megfelelési kényszer nélkül is beszélgetni.

A reklámokban a férfi gyakran magabiztos, sikeres és minden helyzetet megold. Mennyire nehezítik ezek a minták a ti munkátokat? Hogyan lehet más férfiképet mutatni úgy, hogy közben ne írjatok elő egy újabb elvárást arról, milyennek kellene lennie egy férfinak?

Nem az a probléma, hogy a reklámokban sikeres, határozott, magabiztos férfiakat látunk, hanem az, ha ez válik az egyetlen elfogadható mintává. Ha egy férfinak mindig tudnia kell a választ, minden helyzetet meg kell oldania, és közben soha nem bizonytalanodhat el, az óriási teher. Ráadásul ezeket az elvárásokat nemcsak a férfiak támasztják egymással szemben. Sokszor mi, nők is ezt tesszük, akár észrevétlenül.

Ugyanakkor fontosnak tartom, hogy ne essünk át a ló túloldalára! Nem szeretnénk a hagyományos, erős férfi képét lecserélni egy újabb kötelező ideálra, amely szerint a modern férfi érzékeny, sebezhető, és minden érzéséről könnyedén beszél. Nem gondolom, hogy bárkinek meg kellene mondanunk, milyen férfi legyen. Azt szeretnénk elérni, hogy többféleképpen lehessen férfinak lenni, és senkinek ne kelljen folyamatosan egy szerepnek megfelelnie.

 A programban a testi és mentális egészség, a vezetői kultúra és az apaság is helyet kap. Mi köti össze ezt a négy területet, és melyiknél várjátok a legnehezebb beszélgetést? Mi az a kérdés, amelyet akkor is szeretnétek feltenni a színpadon, ha kényelmetlen rá válaszolni?

Első pillantásra négy különböző témának tűnik, pedig sok közös kérdés húzódik meg mögöttük: Milyen elvárásoknak próbálnak megfelelni a férfiak? Mit jelent számukra az erő, a siker, a felelősség? Mennyire engedhetik meg maguknak, hogy bizonytalanok legyenek, hibázzanak, vagy éppen segítséget kérjenek? Egy férfi lehet egyszerre apa, társ, vezető, munkatárs, miközben a saját testi és mentális egészségével is foglalkoznia kellene. Ezek a szerepek nem különülnek el egymástól, és az egyik területen megélt nehézségek óhatatlanul hatnak a többire is. A négy beszélgetést éppen ezért ugyanaz a szándék köti össze: szeretnénk megmutatni, mennyire sokfélék a férfiak élethelyzetei, és hogy nem létezik egyetlen jó válasz arra, mit jelent ma férfinak lenni. Nem feltétlenül számítok arra, hogy valamelyik beszélgetés nehezebb lesz a többinél. Inkább azt gondolom, hogy mindegyikben lesznek olyan kérdések, amelyekre nem könnyű őszintén válaszolni. Én személy szerint a vezetői kultúráról szóló beszélgetést különösen várom, nemcsak azért, mert ezt moderálom, hanem mert a szakmai munkám során is sokszor találkozom azzal, milyen ellentmondásos elvárásoknak kell megfelelniük a vezetőknek.

Egy vezetőtől elvárjuk, hogy legyen határozott, hozzon jó döntéseket, vállaljon felelősséget, motiválja a munkatársait, és közben legyen empatikus, figyelmes, emberközpontú is. De vajon ki figyel rá? Hol van helye az ő bizonytalanságának, kimerültségének, vagy éppen annak, hogy neki is segítségre lenne szüksége? Ha egy kényelmetlen kérdést kellene választanom, talán ezt tenném fel: Mennyire vagyunk valóban elfogadók mások gyengeségeivel, bizonytalanságaival szemben, amikor a mindennapokban mégis azt várjuk tőlük, hogy mindig erősek legyenek és minden helyzetben helytálljanak?

Ismert emberek személyes történetei könnyebben figyelmet kapnak, de hogyan lesz az érdeklődésből érdemi segítség? Hogyan állítjátok össze a beszélgetéseket, hogy a közönség a felismeréseken túl használható kapaszkodókat is kapjon?

Az ismert emberek jelenléte kétségtelenül segít abban, hogy többen felfigyeljenek egy témára, de számunkra nem az ismertség az elsődleges szempont, hanem az, hogy a meghívott vendégeinknek legyen saját tapasztalatuk, véleményük, mondanivalójuk az adott kérdésről, és szívesen osszák meg ezeket másokkal. Tudatosan törekszünk arra is, hogy különböző hátterű, élethelyzetű és gondolkodású embereket ültessünk egy asztalhoz. Én kifejezetten szeretem azokat a beszélgetéseket, amelyekben nem mindenki ért egyet. Szerintem sokszor éppen attól válik igazán érdekessé egy téma, ha ugyanazt a kérdést egészen másként látják a résztvevők, vagy eltérő tapasztalatok alapján jutnak különböző következtetésekre. A beszélgetések előkészítésekor a moderátorokkal közösen arra törekszünk, hogy ne csak személyes történetek hangozzanak el, hanem azok tanulságairól, a nehézségek kezeléséről és a lehetséges megoldásokról is szó essen. Mit csinálnának ma másként? Mi segített nekik egy nehéz helyzetben? Volt-e olyan pillanat, amikor rájöttek, hogy egyedül nem boldogulnak?

Ugyanakkor nem szeretnénk azt sugallni, hogy minden élethelyzetre létezik egyetlen jó megoldás. Ami az egyik embernek bevált, az nem biztos, hogy másnak is működik. Éppen ezért tartom fontosnak a különböző nézőpontokat, és ezért kapnak helyet a beszélgetésekben szakmai szempontok is. Azt szeretnénk, hogy a résztvevők ne csak érdekes történetekkel, hanem olyan gondolatokkal, felismerésekkel és gyakorlati kapaszkodókkal is távozzanak, amelyeket a saját életükben is hasznosítani tudnak! És ha valaki egy elhangzott történetben magára ismer, vagy éppen ennek hatására kezd el beszélgetni egy számára fontos kérdésről, az már önmagában is értékes eredmény.

A vezetői kultúra külön témát kap az eseményen. Mitől hiteles egy vállalat kommunikációja a mentális jóllétről, ha közben a mindennapi működése állandó teljesítményt és terhelhetőséget vár el? Mit kérdeznétek egy munkáltatótól, mielőtt partnerként kapcsolódik a kezdeményezéshez?

Számomra attól hiteles egy vállalat kommunikációja, ha összhangban van azzal, amit a munkatársai a mindennapokban tapasztalnak. Lehet mentális egészséggel kapcsolatos programokat, előadásokat, workshopokat szervezni, de ha közben a szervezeti kultúrában nem elfogadható hibázni, segítséget kérni, vagy jelezni, hogy valaki túlterhelt, akkor ezek a kezdeményezések önmagukban nem sokat érnek. Vezetőfejlesztési és szervezeti tanácsadóként sokféle vállalattal, vezetővel és munkavállalóval dolgozom együtt. Azt tapasztalom, hogy a munkatársak számára sokszor nem a látványos vállalati programok jelentik a legtöbbet, hanem az, ahogyan a szervezet a hétköznapokban működik. Hogy a vezetőjük meghallgatja-e őket, mernek-e kérdezni, véleményt mondani, problémát jelezni. Hogy a teljesítmény mellett figyelnek-e az emberre is.

Azt is fontosnak tartom, hogy ne állítsuk szembe a teljesítményt és a mentális jóllétet. Egy vállalatnak természetesen eredményesen kell működnie, és a munkavállalóknak is vannak feladataik, felelősségeik. A kérdés inkább az, hogy milyen áron érjük el az eredményeket, és mennyire fenntartható az a működés, amelyet elvárunk az emberektől. Egy munkáltatótól elsősorban azt kérdezném meg: mi történik a szervezetükben akkor, amikor valaki azt mondja, hogy túl sok, nem bírja tovább, vagy segítségre van szüksége? Hogyan reagál erre a közvetlen vezetője? Van lehetőség valódi párbeszédre, a terhelés újragondolására, a megoldások közös keresésére?

Mindemellett nem gondolom, hogy csak azok a vállalatok kapcsolódhatnak a Men’s Projecthez, amelyek már minden szempontból példamutatóan működnek. Sőt, kifejezetten örülnénk, ha olyan munkáltatókat is elérnénk, amelyek felismerik, hogy ezen a területen van még dolguk, és nyitottak a változtatásra. A hitelesség számomra nem azt jelenti, hogy egy szervezetben minden tökéletesen működik, hanem azt, hogy hajlandó szembenézni a problémákkal, és tenni is azért, hogy változzon a helyzet.

Miből fogjátok tudni az esemény után, hogy sikerült elérni valamilyen változást? A jegyeladáson és a kommunikációs eléréseken túl mit tudtok mérni, és milyen lehetősége marad a folytatásra annak, aki a beszélgetéseken ismer rá a saját problémájára?

Egyetlen rendezvénytől természetesen nem várhatjuk, hogy alapvetően megváltoztassa a férfiak mentális egészséghez való viszonyát. Mi a Men’s Projectre a kezdetektől nem egyszeri eseményként, hanem egy hosszabb folyamat részeként tekintünk. A november 21-i rendezvény is egy fontos állomása ennek a munkának.

A kezdetektől sok pozitív visszajelzést kapunk arról, hogy mennyire fontosak és aktuálisak ezek a kérdések.  Nekem személy szerint is nagyon sokat jelentett, hogy októberben a Men’s Project bronzminősítést kapott a HR BEST Jövőépítők kategóriájában. A zsűritagoktól is azt a visszajelzést kaptuk, hogy rendkívül fontosnak tartják a kezdeményezésünket és azokat a kérdéseket, amelyeket felvetünk. Hasonló visszajelzésekkel szinte mindenhol találkozunk, ahol bemutatjuk a Men’s Projectet. Ez számunkra komoly megerősítés, különösen azért, mert az egész kezdeményezést önkéntesként, a munkánk mellett építjük. Ugyanakkor pontosan tudjuk, hogy a pozitív visszajelzések és a szakmai elismerések önmagukban még nem jelentik azt, hogy valódi változást sikerült elérnünk. A jegyeladások és a kommunikációs elérések mellett szeretnénk azt is látni, hogy milyen hatással vannak a programjaink a résztvevőkre. Éppen ezért jelenleg egy olyan szakmai együttműködés kialakításán dolgozunk, amelynek segítségével mérhetővé szeretnénk tenni a kezdeményezésünk eredményességét. Kíváncsiak vagyunk arra, hogy a résztvevők mit visznek magukkal a beszélgetésekből, változik-e valamiben a gondolkodásuk, elindulnak-e új beszélgetések a családjukban, a párkapcsolatukban vagy a munkahelyükön. És természetesen arra is szeretnénk választ kapni, hogy hosszabb távon milyen igény van erre a munkára, milyen témák foglalkoztatják leginkább az embereket, és milyen formában lenne érdemes folytatnunk.

A folytatás számunkra különösen fontos. Nem szeretnénk, ha a Men’s Project csupán néhány érdekes beszélgetést jelentene, amelyek után mindenki hazamegy, és néhány nap múlva már alig emlékszik az elhangzottakra. Azt szeretnénk, hogy a felvetett kérdések tovább éljenek, és azok is találjanak kapcsolódási lehetőséget, akik most kezdenek el foglalkozni a saját nehézségeikkel! Természetesen a Men’s Project nem terápiás program, és egy rendezvény nem helyettesítheti a személyre szabott szakmai segítséget. Ugyanakkor a TraumaAmbulancia Egyesület munkájának fontos része, hogy felhívjuk a figyelmet a lelki egészség jelentőségére, segítsük a problémák felismerését, és ösztönözzük az embereket arra, hogy szükség esetén merjenek segítséget kérni.

Számomra már az is fontos eredmény, ha valaki a rendezvény után másként tekint a saját helyzetére, beszélgetést kezdeményez egy számára fontos emberrel, vagy felismeri, hogy nem kell minden problémájával egyedül megküzdenie. Hosszabb távon pedig azt szeretnénk elérni, hogy ezek a beszélgetések ne csak egy-egy rendezvényhez kötődjenek, hanem egyre természetesebb részévé váljanak a mindennapjainknak.