Mert egyik generáció sem jobb vagy rosszabb...

Amikor a gyerekek és serdülők áttértek a játékalapú gyerekkorról a telefonalapú gyerekkorra, természetes lett, hogy otthon maradtak és gépeken játszottak.

Ha beírod a világ legismertebb (hagyományos) keresőjébe azt a szót, hogy „generáció”, ömleni kezdenek a cikkek: tudományos, marketing, HR-fókuszú és bulvár egyaránt. Körülbelül a harmadik oldaltól pedig a címek elkezdenek fókuszálni a Z és alfa generációra, és szép lassan átveszik ezek az uralmat a többiek fölött. Rengeteget foglalkozunk a mai legfiatalabbakkal – ami természetes emberi kíváncsiság –, de ez a felpumpált figyelem akár kontraproduktív folyamatokat is el tud indítani. Nem csak a Z és alfa generáció tagjai között, hanem a sokkal kisebb figyelmet kapó többiek körében is. Egyrészről zavaró, vagy akár bántó lehet a mostani idősebbeknek, hogy velük sem most, sem fiatalabb korukban nem foglalkoztak ennyit. Másrészről magának a „felkapott” generációknak sem tesz ez feltétlenül jót, hisz a valódi helyzet helyett sokszor az idősek sztereotípiáival foglalkoznak ezek a cikkek.

Mi is a valódi helyzet? Nos, erre tényleg nehéz választ adni, de sokat segíthetnek a tudományosan alátámasztott kutatások. Ezek közül az egyik legfrissebb a Jonathan Haidt amerikai szociálpszichológus kutatásai alapján íródott könyv, A szorongó nemzedék (1). Haidt nem túl életvidám könyvében mélységeiben kifejti, hogy mekkora változás a tisztán játékalapú gyerekkor (kb. 1980-ig) helyett a telefonalapú gyerekkor (1995-től). Az 1995 előtt nevelkedett felnőtteknek elképzelhetetlen, hogy milyen az, amikor a tinédzserkori tudatod nagy részét annak kell szentelned, hogy menedzseld az internetes imázsodat. Ők sokkal több időt töltöttek a barátaikkal, családtagjaikkal, hogy együtt játsszanak, beszélgessenek, megérintsék őket vagy akár csak szemkontaktust létesítsenek velük. A játék során felmerülő kisebb kihívások és kudarcok védőoltásként szolgálnak, amelyek felkészítik a gyerekeket a későbbi sokkal nagyobb kihívásokra. Nekik ez természetes volt, és nagyon nehéz megérteni azt, hogy a mai kiskamaszok a fejlődésnek egy különösen sérülékeny szakaszában telefonalapon nőnek fel. Ez az életkor az, amikor könnyen elcsábulunk minden olyan cselekedetre, amely látszólag növeli a megbecsülésünket a közösségben. Régen is így volt és most is így van. Csak a tere változott meg, de ezzel a „csak”-kal az idegrendszer alakulása gyökeresen megváltozott.

Amikor a gyerekek és serdülők áttértek a játékalapú gyerekkorról a telefonalapú gyerekkorra, természetes lett, hogy otthon maradtak és gépeken játszottak. De ezzel eltűnt annak a lehetősége, ami az evolúcióban addig mindenkinek adott volt: a fizikai és társas élmények, amelyekre minden fiatal emlősnek szüksége van ahhoz, hogy kifejlessze alapvető készségeit és leküzdje veleszületett gyerekkori félelmeit. És ez kulcstényező a kapcsolatok működtetéséhez.

Haidt több példát is felhoz. A mai világunk kapcsolódásai az okoseszközöknek és a social media lehetőségeinek a függvénye, amelyek egyre mélyebben és érzékenyebben határozzák meg egymáshoz való viszonyainkat. Főleg tinédzserkorban, amikor az élet első ezer napjában szerzett szinaptikus kapcsolatainkat szelektíven selejtezzük és „újrahuzalozzuk”. Evolúciós tapasztalásunk, hogy különösen érzékenyen reagálunk az olyan társas veszélyekre, mint a kitaszítottság vagy a megszégyenítés. Az emberek – de a serdülők pláne! – sokszor jobban tartanak a „társadalmi haláltól”, mint a fizikaitól. Mindez nemcsak a szorongás alapja, hanem a(z akár kényszerből) megnövekedett empátia, rugalmasság, érzékenység alapja is. A jövő kommunikációja mindenképpen ezen irányok köré fog épülni.

A szerző másik példája a platform, ahol élünk. A játékalapú gyerekkorban a szülői minta egyértelmű volt: az élet három platformon játszódott, mégpedig munkahely, barátok/közösségek és a család. Ma eljutottunk oda, hogy „folyamatosan máshol vagyunk” (Prof. Sherry Turkle, MIT). Nem három, hanem akár több tucat mikroplatformon zajlik az élet, így a kommunikátoroknak is meg kell érteni, hogy nincs egyértelműen győztes, biztosan működő platform a fogyasztók életében.

Ezzel szorosan összefügg az ikonok, példaképek kérdésköre. A játékalapú gyerekkorban a példaképeket hosszú idő alatt választottuk ki azok teljesítményei alapján. Mindez 2010 után pillanatok alatt megváltozott, és a kamaszok számára a fejük tetejére álltak a társas szokások, az eszményképek, az érzelmek, a fizikai aktivitások, de még az alvási szokások is. Látszólag értjük ezt az egész jelenséget, de jól használni azok tudják, akik már ebben szocializálódtak.

A rövid gondolatmegosztásom most inkább arra akart fókuszálni, hogy akár elfogadjuk, akár tagadjuk az elmúlt évtizedek globális változásainak generációs hatásait, most már a tudomány is látja, hogy nagyon másképp működünk attól függően, hogy játékalapú, vagy telefonalapú gyerekkort kaptunk (fontos: nem választottunk, hanem kaptunk!). Ezeket szép lassan meg kell értenie a HR-nek, a marketingnek és a menedzsmentnek is, mert nemcsak másképpen működő fogyasztóink és vásárlóink lesznek, hanem a munkához másképp hozzáálló kollégáink is. Nem jobbak, nem rosszabbak, csak másképpen működők. Mert egyik generáció sem jobb, vagy rosszabb, mint a másik. Csak más.

Források:
1 Jonathan Haidt: A szorongó nemzedék. Corvina Kiadó, Budapest, 2025.

Vissza a rovathoz