Építészet a „nemépítészet” korában

Egy korszak vége. Évek óta zajlik egy korszak agóniája a világ kortárs építészetében. Egy olyan korszaké, amiben az építészet a globalizáció, a liberális piacgazdaság, részben a diszkont (fapados) új turizmus, kis túlzással a globális szolgáltatóipar egyik legerősebb hajtóművévé vált. Nevezik ezt a korszakot „dizájnkapitalizmusnak” is, amiben az építészet, sőt bizonyos tekintetben a várostervezés, urbanizmus is valamiféle terméklogikájú rendszer részévé vált, ami hasonló termékfejlesztési folyamaton keresztül jön létre, mint a fogyasztási javak jelentős része. A korszak csúcsalkotásai kitűnően alkalmasnak mutatkoztak arra, hogy a korszak második felében kiteljesedő social media ikonográfiájának, a milliószámra posztolt épületélményeket ábrázoló fotócunami részévé váljanak. A Guy Debord francia marxista teoretikus, filozófus híres könyvének címe nyomán a „spektákulum társadalmának” reprezentánsává vált építészet, vagyis a modernitás, a posztmodern építészete utáni szupermodernek is titulált és bő két évtizedig tartó építészeti korszakról beszélünk. Születését nyilván ostobaság lenne egyetlen épülethez vagy pillanathoz kötni, ugyanakkor bizonyos jelenségeket érdemes feleleveníteni a korszak végleges lezárultához közeledve. Talán a jelenben már lehet rálátásunk arra a folyamatra, aminek halványuló fénye még velünk van ugyan, de a jelenségeket részletesebben átlátni képes szakemberek tudják: az új nem pusztán elkezdődött, hanem erőteljesen kiteljesedni látszik.

KEZDETEK

Hol is kezdődhetett? Nyilván kissé szubjektív a gondolatkonstrukció, ami az építészet most múló világkorszakát a nyugati világ kettős rendszerét átformáló időszakhoz, a Szovjetunió végéhez és az új globális világrend kialakuláshoz köti. Ugyanakkor a Christo néven világhírűvé vált képzőművész művészeti akciója során becsomagolt berlini Reichstag épülete, majd az egyesülő Németország régi-új fővárosának parlamentjét üvegkupolával áttervező brit Norman Foster építész munkája mégis rendelkezik azzal az erős szimbolikával, amit akár kiindulópontnak is tekinthetünk. A high-tech építészet acélüveg konstrukciójával transzparenssé tett átépítés rámutatott arra az erőre, amivel egy-egy ikonikus épület hatalmas figyelmet generálhat egy rendkívül bonyolult társadalmi, gazdasági, politikai és urbanisztikai folyamatra. A német és a nyugati világ egyesítésének optimizmusa mellett a mérnökök által megalkotható szép új világ képe is felderengett. Ráadásul az ipart és a mérnöki tudást ekkor kezdte áthatni az az újabb ipari forradalom, amit a digitalizáció forradalmaként éltünk, élünk át. A számítási és adattárolási kapacitások robbanásszerű fejlődése az építészeti szoftverek robbanásszerű fejlődéséhez vezetett, ami addig elképzelhetetlennek tartott szabadságot és lendületet adott a tervezők, illetve az építőanyag-fejlesztők számára. A hagyományos építőanyagok alkatrészszintű kidolgozottsága egyfajta szabadon szerelhetőség, konstruálhatóság felé nyitottak utat, aminek a perspektívái végtelennek tűntek. Nem tudtak az építészek olyan formákat, technikai, statikai bravúrokat elképzelni, amiket az egyre jobb szoftverek és gyártmányok ne tudtak volna lekövetni. Kisvártatva és a globális bankrendszeren keresztül az építőiparba, ingatlaniparba és építészetbe öntött mérhetetlenül sok pénz ünnepelt sztárépületek és sztárépítészek sorát tették a média számára is érdekessé és kommunikálhatóvá. Korábban nem látott nyilvánosság teremtette meg az építészet szupermárkáit, brandjeit. Egy-egy város fejlesztésének új lendülete egy-egy ünnepelt és agyonpublikált épületben, sőt az épület felépítését megelőző tervpályázat marketingjében nyilvánult meg. Az új épületek pedig friss fejlesztési tőkét, az új lendület hullámával megérkező új világpolgárokat, gazdagokat és szakembereket, új vállalkozások sorát voltak képesek egy-egy városba koncentrálni. A városok versenybe szálltak, hogy egy-egy új Zaha Hadid, Foster, Libeskind, Nouvel, Fuksass, majd később BIG (Bjarke Ingels Group) építészeti ikon épüljön náluk, aminek hátországában egész irodavárosrészek, hotelszobák tízezrei, lakások, gyorsvasutak, metróvonalak, repülőterek épülhettek fel csúcsra járatva az újgazdaságot. Csak a miheztartás végett: talán sokak számára ismerős az úgynevezett Bilbao-effektus, vagy Bilbao-hatás kifejezés. Frank Ghery amerikai építész zseniális bilbaói Guggenheim-múzeumának épületét 1997-ben adták át. A közvélekedésben ez az épület jól illusztrálja, hogy egy lepusztult ipari központot nem pusztán rehabilitálni képes a kortárs építészet, hanem a perifériáról a centrumba is tudja emelni.

Ráadásul a múzeumi funkció immár nem a politikai vagy gazdasági infrastruktúra fejlesztésre vonatkozik, hanem a magaskultúrát képes az építészet segítségével imázselemmé változtatni. Itt most persze említhetnénk a némileg korábbi párizsi Louvre üvegpiramisát vagy a Pompidou Központ példáját is, ugyanakkor a Notre-Dame, a Diadalív és az Eiffel-torony Párizsának valójában teljesen másképpen volt szüksége a korszak építészetére, mint a világ összes többi részének. Párizs és London a Défense-negyed, a Temze-parti felhőharcolók révén, hasonlóan New Yorkhoz és Tokióhoz, már ekkor is más ligában focizott.

RÉGIÓS ÉS KELETI MEGJELENÉS

Noha régiónkban Prágában már 1996-ban átadták Ghery úgynevezett „táncoló házát”, valóban látványos sztárépítészeti felfutás Varsóban történt, ahol a háború és a szocializmus maradványaként létrejött városszerkezetet és városimázst féltucat felhőkarcoló írta át, míg Budapesten a Szervita térre tervezett Zaha Hadid-ház, Foster „zeppelinje”, Erick van Egeraat Városháza-bővítése nem épült fel, viszont Sue Fujimoto zeneháza, Oosterhuis bálnája, illetve Foster MOL-tornya igen. A kilencvenes–kétezres évek fordulóján a sztárépítészet második fázisa keletre, főképpen Kínába, majd az Arab-öböl partjára koncentrálódott, aminek egyik jelképe a 2008-as Pekingi Olimpia „madárfészek” stadionja a svájci Herzog and de Meuron irodától, de itt is fontos szerepet töltött be a Louvre Abu Dhabi múzeuma, ami Jean Nouvel francia építész munkája.

A KORSZAK VÉGE

Mint ahogyan a kezdeteket, úgy valójában a korszak végét is nehéz meghatározni, de ha két ugyancsak jelképes épületet emelnék ki, akkor az a Burj Khalifa (2009) az amerikai SOM tervezőitől lenne, illetve a Hayder Aliyev Center Bakuban, Azerbajdzsánban (2012) a londoni Zaha Hadid-irodától. Mindezt nem a nyugati fehér ember gőgje mondatja velem, ami elvitatná, hogy olyan régiók is a sztárépítészet eszközéhez nyúljanak, amik a periféria perifériáján gondolják azt, hogy a globális jóléti rendszer részesei akarnak lenni, hanem inkább annak az illúziónak az elmúlt felett érzett szomorúsága, amiben a kortárs építészet nem pusztán a hatalmi reprezentáció eszköze lehet, hanem a közjóé, az értelmes innovációé és kreativitásé. A királyról visszavonhatatlanul kiderült, hogy meztelen, és a tőke koncentrációjának belső logikáját nem járhatja át a szépre törekvés logikája: felépített négyzetméter-milliókon át végül Foster Reichstagjától Aliyev épületéig jutottunk.

JELEN ÉS JÖVŐ

A 2010-es évek végére az illúziók végére értünk. Miközben egyre pontosabban ismertük fel az építőipar és az építészet szerepét a globális klímaváltozásban és történik reagálás a fenntarthatóság, a körkörösség szemléletének elfogadására, úgy tűnik, a régi szisztéma agóniája hosszadalmas lesz. Egyes hangok (Joseph Tainter, Pablo Servigne, Raphael Stevens stb.) a kollapszológia, összeomlástan értelmében úgy vélik, hogy civilizációnk egy megállíthatatlan összeomlási folyamatban van, aminek intenzitása múlik csak rajtunk, vagyis a mérnökök és építészek feladata, hogy ez az összeomlás minél jobban eltolódjon, és az átmenet némi felkészülésre adhasson lehetőséget. Sokkal fontosabb azonban, hogy az elmúlt tíz évben az építészet nem csúcseseményekben, önreprezentációban, hanem olyan működési struktúrák megalkotásában bontakozik ki, ami a városi mobilitás, a városi élet élhetőségének megtervezésében áll. Sok olyan felismerés és eljárás nyer teret, amik a sztárépítészet médiakeretében szinte értelmezhetetlenek, bemutathatatlanok, reklámozhatatlanok ugyan, valójában azonban a települések lakóinak valóságos igényeire reagálnak. A városok zöldterülethez, közlekedéshez, közösségi érintkezéshez való viszonya radikális, ám lassú átalakulást kíván meg. Ezek közül az egyik legkézelfoghatóbb az új építés helyett a felújítást, fenntartást a középpontba állító építészeti szemlélet terjedése, amiben az új építés szinte normasértéssé válik, hiszen például az új építés mámorában úgy épült fel millió és millió négyzetméternyi épület, hogy a gazdasági összefüggések rendszerében a lakhatáshoz való jog és a megfelelő lakhatás lehetősége a fejlett országok fiatal lakossága számára szinte elérhetetlen távolságba került. Irodafejlesztések, zöldmezős ipari és logisztikai fejlesztések és zöldmezős agglomerációs lakófejlesztések helyett a városok már meglévő, de sokszor elhanyagolt belső kerületeinek a közösség számára élhető rehabilitációjára van szükség. Az ingatlanpiacon és építőiparon, építészeten is végigsöprő 2008-as pénzügyi válság, majd a Covid-járvány globális megélése a régi struktúra agóniájának fontos állomása, aminek tanulságait fontos volna úgy levonni, hogy ne csak a régi struktúrába belesimuló felszíni változás következzen be. Carlo Ratti kurátor a 2025-ös építészeti biennálé kapcsán ebben a kifeszített, útkereső időszakban mutat például fel (1) olyan válaszokat a kortárs építészetben, amik az új építészet, vagy az építészet egy évszázada tartó korszakának lezárásához vezethetnek. Fontos tény: nincs egyetlen út, ahogyan a nagy stílusok és nagy narratívák, a normativitás korszaka is végleg a múlté. Az új építészet rekonstrukció és rehabilitáció. Nincs új a nap alatt!

Források
1 Jonathan Bell, Ellie Stathaki: How was Carlo Ratti’s ‘Intelligens’? Wallpaper editors discuss the 19th Venice Biennale. Wallpaper, London, 2025. Elérhető: https://www.wallpaper.com/architecture/carlo-ratti-intelligens-venice-biennale-review (Letöltve: 2025. október 2.)

Vissza a rovathoz